Világos falak, csillogó lámpák, boldog emberek. Mindenki mindenkit ismert. A kinti sötét magányból még jöttek az emberek. A zene halkan szólt, néhányan táncoltak, a többiek csak beszélgettek, élvezték a társaságot.
Mi is beléptünk. A szobában édes illatú meleg levegő vette körül az ott lévőket. Leraktuk a kabátjainkat és elindultunk az italok felé.
Amíg a többiek válogattak én kerestem az arcot. Nem is reméltem, hogy megtalálom, de el akartam szabadulni a társaságtól.
A nehéz döntést meghozták, a kezembe adtak valami neonzöld italt, piros pohárban. Szörnyen nézett ki, de ők elégedettek voltak, úgyhogy én sem akartam több időt pazarolni erre.
Beszélgetni kezdtünk, de én nem tudtam, és nem is akartam figyelni, annyira megbabonázott a hangulat.
Belekortyoltam a neonzöld csodába, aminek az íze hasonlított a színére. Amíg én az italnak csúfolt dologgal foglalkoztam, az emberek folyamatosan jöttek.
Hosszú idő után, végre megláttam az ismerős arcot, és elindultam felé. Még a kabátját sem vette le, de én már mosolyogva állam előtte.
Furcsán nézett ki. Fáradt volt, és gyenge. A kalapja alatt a haja össze-vissza állt, az arca mosolygott, de a szeme ködösen üres volt.
Kabátját és a már megszokottá vált sálat felakasztotta a fogasra, de amikor visszafordult felém, megfagyott bennem a vér.
Megmozdulni nem mertem, a pohár hangosan tört apróra a padlón.
Nem akartam újra ránézni, mégis megtettem. Talán jobb lett volna ha az a csúnyácska sál ottmarad, de mivel nem így volt, láthattam amit sosem akartam látni.
Hosszú véres seb húzódott a nyakán.A vér már kezdett száradni rajta, de begyógyulni még nem tudott, talán soha nem is fog. A lefolyt vér apró csíkokban látszott csak a nyakán.
Soha nem akartam ilyennek látni: fáradt volt és gyenge, de régi önmagából egy dolog már visszatért: nyugodt volt.
'Mire meg tudtam mozdulni, akikkel jöttem már elmentek a közelemből. Talán utánuk kellett volna mennem, de nem mertem sem közelebb sem távolabb lépni tőle. Féltem tőle.
Az ő arca nyugodt volt, az enyémen viszont látszódhatott a félelem és az iszonyat, mert közelebb lépett hozzám, átölelt, és csak annyit suttogott:
-Nincs semmi baj.
Sikítva ébredtem. A félelem még mindig bennem volt, és csak lassan sikerült felfognom mi is történt.
Életem legszörnyűbb rémálma volt. A legnagyobb vágyam, hogy ne váljon valóra, pedig nincs semmi baj...
