Levélke

Azon az őszi napon, is csak néztem ki az ablakon. A levelek csak hullottak le a biztonságot adó fájukról, egy új, általuk jobbnak hitt helyre. Vitte őket a szél, táncoltak, repültek. Milyen jó lehet nekik, csak szállni a levegőben. Szabadok és boldogok. Irigyeltem őket. Mehettek amerre akartak. Amerre a szél vitte őket. Egy Levélke a fán maradt.
Másnap a Levélke még mindig ott volt. Fújta a szél, de Ő nem engedett, csak küzdött a Fáért. A többiek szálltak, boldogok voltak. Vitte őket a szél.
Napokkal később már csak a Levélke volt a Fán. Társait-talán társait-, még mindig a szél vitte. De akkor a szél enyhülni kezdett, és a levelek a porba hullottak. Fáradtan. Holtan. Talán mégsem volt olyan jó nekik? Repülhettek, míg a szél vitte őket. Repülhettek, amerre a szél vitte őket. Talán nem is arra amerre akartak, csak amerre tudtak. Most-harc nélkül ugyan, de- a porban fekszenek. Már nem lehetnek boldogok, ha ugyan azok voltak valaha.
A Levélke még mindig a Fán volt. Fáradtan, megtépázva, de otthon volt.
Hogy egyedül volt-e? Nem. A Levélke a Fán volt. Vele nem lehetett egyedül. Nem voltak ugyanolyanok, nem voltak ugyanazok, de együtt voltak. Nem is kellett, hogy ugyanazok legyenek, hisz' boldogok voltak.