Újra cirkusz

Újra sötét van. Nem tudom mennyi idő telhetett el. Talán egy nap, talán több, és én még mindig itt vagyok. De miért is? És hogy kerültem újra ide?
Elindulok.
Biztos találok valamit, vagy talán még többet. Találok valakit aki megmondja hogy jutok ki innen.
A padló hideg, csúszós. A levegő nehéz, hideg és valami furcsa szagot is érzek.
Rácsok...?!
Megint ez?
Leültem a rácsok mellé és csak hallgatóztam. Sehol senki...
Ki kell jutnom innen! Itt egyedül vagyok!
Talán valahogy ki tudom törni a rácsot. Addig próbálkozom amíg nem sikerül...
Sikerült. Mennyi idő telt el? Órák? Nem számít.
Alig férek át a résen, hol eddig a rács volt, de most ez is sikerül.
Elindulok, hátha kijutok innen.
-Szia. Ki vagy Te?
Ez honnan jött?!
-Öhm...Szia. Én?! Öhm...nem tudom.
-Mindegy, majd mellettem megtudod.
Mi?! Hozzám ért?! Miből gondolta hogy...kezd világosodni.
Mennyivel könnyebb így kézen fogva menni tovább. Nem is kell segítenie...akkor miért kell hogy itt legyen?
-Mert így nem vagy egyedül.
-És Te sem.
Erre mért nem válaszol? Valami rosszat mondtam?
Egy utca. Mikor járhattam én erre utoljára? Nem emlékszem...Most már mindegy is.
Végre nem vagyok egyedül.
És még többen vannak ott. Mért nem integetnek vissza? Valami rosszat tettem.
-Sziasztok.-Hátha csak azért mérgesek mert nem köszöntem.
Néhányan engem méregetnek, néhányan hátrébb húzódnak. Nem látszanak túl boldognak.
-Ki ez?
-Hogy ő?-Már a barátom is olyan furcsán nézett rám.
-Ez csak egy szörny! Mért vezeted kézen fogva? Jobb neki a ketrecben.
Az én jóbarátom most itt hagy engem, és hagyja hogy ezek megkötözzenek... Ez nem lehet.
-Ne hagyj itt!-A kiáltásom már könnyekbe fordult, amikorra rám nézet.
-Ezt máshogyan kéne megfogalmaznod. Nem hagylak itt. Elmész a te érdekedben.
Biztos igaza van.
Újra itt. Hallom a megszokott zajokat, érzem a szagokat, és látom a rácsokat. Fel a lánc, kezdődik a show!
Újra ki a porondra. A közönség még mindig csak nevet rajtam.
Újra látom az én jóbarátomat. Ott ül ő is a padokon. Ő is csak nevet rajtam.
Újra megpróbálhatnék megszökni, de minek? Soha nem menekülhetek amíg csak egy szörny vagyok.
Újra csak egy szörny vagyok, megint nem tartozom sehová.
Újra vége a napnak, és még mindig nem változott semmi.

Monster

A ketrec ajtaja zárva volt, mint mindig. A rácsokon még ott voltak a múltkori eset nyomai, de a vért már eltüntették. A takarító most is ott állt az unott képével, a fal mellett. Támaszkodott a felmosón, és várta, hogy az idomár elhagyja a sátrat.

A falon plakátok sorakoztak, a földön csak néhol nőtt fű, a többi helyen kitaposott ösvény volt az egész sátor. Bezzeg a rácsokon belül még a föld helyett is beton van. Ennyire vigyáznak rám. Büszke lehettem volna magamra, de távol álltam a büszkeségtől.

Az eget soha nem láttam. Vagyis nem emlékszem rá. Régen volt mikor utoljára máshová mentünk. Azóta csak én maradtam, és az emberek. Minden változott, csak én tartok még mindig ugyanott.

A reggel ugyanolyan volt, mint a többi. Senki nem sejthette a mai nap elkövetkező izgalmakat. Senki, csak én. Már mindent pontosan átgondoltam. Át a korláton, át a padokon, át a vásznon, át a kocsik közt, el innen messzire.

Az egész nap olyan volt mint a többi. A takarító unott parádéja, az idomár okításai, ismét a takarító... Aztán az előadás.

Nyugodtan készülődtek, nem is sejtették még, hogy mi lesz.

Az öt segédből és az idomárból álló turistacsoport által rám került a lánc, és kezdődhetett a show.

A függöny mögül állva kinéztem a közönségre. Csillogó szemű kislányok, unatkozó anyukák, egy-két álmos öltönyös ember, a gyerekével, a nagyobb darab apukák valami kajával és sok hasonló ember.

Ki a porodra, körbe a közönség előtt, és megint csak ugyanaz. Ugyanúgy nevetnek rajtam. Hallottam egy kisfiút amikor az anyukájával beszéltek.

-Anyu! Az a lány mért van pórázon?

-Az nem egy lány, az csak egy szörny.

Hmm... Végülis mit vártam? Hogy majd bárki innen látná az igazat?! Már tényleg kezdek megőrülni.

A produkció ugyanúgy megy ahogy szokott, ostor fel, lánc le, séta körbe. Olyan lettem mint egy díszoroszlán, még jó hogy tüzes karika nincs.

Újra csak körbe-körbe. Még pár lépés és vége.

Át a korláton...

De jó lenne, nem látni többé.

Át a padokon...

Csak ne legyen baja senkinek!

Át a vásznon...

Nem nehéz, már úgyis el volt szakadva, én csak segítek egy kicsit.

Át a kocsik közt...

Már nincs sok hátra.

El innen messzire...

Áááááh! Már megint!

A fájdalmat már megszoktam, csak egy újabb golyó, de azt soha nem akarom megszokni, hogy itt kell éljek.

A kedvenc turista-csoportomtól újból megkapom a láncaimat, és mehet tovább az előadás.

Az emberek üveges szemmel bámulnak rám. Mi ez?! Hát nem fél senki?

-Tőled?! Háháhá! Te csak egy szörny vagy, semmi más.

Biztos, hogy tudom?

Minden nap beszéltek, tudták egymás titkait, mégsem ismerték egymást. Egymás mellett mentek el, egymás kezét fogták, és egymás karjaiban érte őket a halál.

Akkor még bátor voltam. Azt hittem mindent tudok. Átölelt, megcsókolt és úgy éreztem ő az aki igazán szeret. Talán így is volt. Elindultunk. Vártak már minket, azt hittem ez lesz az életem. 

Az út szürke kövekkel volt kirakva, és a hideg köd már leszállt. Csak a Hold adott némi fényt, hogy el ne veszítsük egymást. 

Az úton már vártak ránk. Együtt indultunk volna tovább. Azt hittem velük már könnyebb lesz, de akkor elhangzott a kérdés:

-Ki Ő?-kérdezték csodálkozva.

Ránéztem.

-Ki Ő?-ismételtem el magamban a kérdést, de választ soha nem kaptam.

Értetlenül néztünk egymásra. 

Átölelt.

-Legalább eddig sem voltunk egyedül.

-De.-válaszoltam már sírva. 

Éreztem, hogy Ő sem bírja már. A fájdalom belülről emésztett fel bennünket. 

Mindig csak beszéltek, tudták egymás titkait, de sohasem ismerték egymást. Egymás mellett mentek el, egymás kezét fogták, és egymás karjaiban égtek el.

Van értelme?

Van-e miért pont itt élni?

Örökkön örökké félni.

Van-e miért gondolkodni?

Örökké csak tovább menni.

Van-e miért élni hagyni?

Örökké szenvedést nézni.

Van-e miért segíteni?

Mindig látni visszaesni.

Van-e miért nézegetni?

Mindig csak a rosszat látni.

Van-e miért félve nézni?

Mindig csak magadat látni.

Van-e miért felébredni?

Soha szépet nem álmodni.

Van-e miért így álmodni?

Soha igazat nem látni.

Van-e miért félve lépni?

Soha előrébb nem jutni.