Farsang

Az épület ünnepi díszbe öltözött a bál alkalmából. Az eddigi üres oszlopok akkor szalagokkal és színes papír-álarcokkal voltak díszítve, az ablakokra léggömböket erősítettek, a díszítés varázslatos volt.
A bál alkalmából mindenkinek ki kellett öltöznie, és álarcot kellett viselni, hogy beléphessenek.
Ő már hamar ott volt, mert nem akart lemaradni semmiről. Elsőként érkezett, ezért leült egy székre ahonnan láthatta a belépőket.
Először a kisebbek érkeztek meg, akiknek ez volt az első báljuk, így széles mosoly húzódott az álarcuk alatt. Rövidesen az idősebbek is odaértek. Álarcaikon gyönyörű mosoly csillogott, az egész szinte nem is hasonlított egy iskolai bálra.
Amikor az első ismerősök megérkeztek, odasétált hozzájuk és beszélgetni kezdtek. Megcsodálták egymás ruháit, de az álarcaikat egy pillanatra sem vették le.
A bejárat felől sikítások hallatszottak, majd mindenki elhallgatott és a bál folytatódott tovább.
Félve indult a bejárat felé, mert sejtette mi történhetett. 'Mikor a vért meglátta, már biztos volt benne, hogy igaza lett. Az ajtó mellett feküdt, de mindenki csak kikerülte. Voltak akik még nevettek is rajta, de segíteni senki nem akart. Az elrontotta volna a bált. Odasétált hozzá és felsegítette, erősen vérzett, de még így sem akarta otthagyni.
Segítségért kezdett kiabálni, de senki nem figyelt. Próbálta kivinni a bálteremből, de az érkezők tömegétől nem tudott kijutni.
Mindenáron segíteni akart neki, hiszen neki Ő volt a legfontosabb.
Nehezen tudta csak felemelni, de végül sikerült és kijutottak az épületből. Óvatosan a hóra fektette, és próbálta magához téríteni, de hiába.
Egy álarcos lány a háta mögül mosolyogva nézett rá.
-Neki már mindegy, de te azért gyere vissza táncolni!- Nem volt ideje reagálni, mert akkorra már többen fogták és vitték vissza a terembe.
Hátrafordulva egy férfit látott megállni fölötte. Nem tudta ki az, de reméltem hogy majd megmenti. Megkérdezni nem volt ideje, mert addigra már a bálban volt. Próbált menekülni, de nem tudott, a tömeg újra és újra visszarántotta. Bármit mondott hiába volt, a tömeget csak a bál érdekelte.
Az óra éjfélt ütött és a tömeg egyszerre dobta levegőbe az álarcát. A mosolygó emberek képét felváltották a komor ábrázatok, az unott arcok tömegei.
Az emberek üveges tekintettel indultak a kijárat felé, és lassan mindenki eltűnt. Addigra már Ő is kiszabadult a teremből és a barátja felé sietett.
Odalépett hozzá és átölelte. A vér szétkenődött az arcán, a kezén, a ruháján és az álarcán is.
Könnyekkel küzdve fogta fel a tényt: az Ő egyetlen igazi barátja elment, és Ő itt maradt egyedül a tömegben. Az első kezébe akadó tárgy egy kulcs volt, ami pont megfelelt a célnak.
Már érezte a meleg vért maga körül a dermesztő hóban, a barátja oldalához bújva várta a végét, amikor egy barátkája sétált arra.
-Megölni magát egy kulccsal?! Hehehe. Nincs neked semmi bajod, én ezt is jobban csinálnám.