Monster

A ketrec ajtaja zárva volt, mint mindig. A rácsokon még ott voltak a múltkori eset nyomai, de a vért már eltüntették. A takarító most is ott állt az unott képével, a fal mellett. Támaszkodott a felmosón, és várta, hogy az idomár elhagyja a sátrat.

A falon plakátok sorakoztak, a földön csak néhol nőtt fű, a többi helyen kitaposott ösvény volt az egész sátor. Bezzeg a rácsokon belül még a föld helyett is beton van. Ennyire vigyáznak rám. Büszke lehettem volna magamra, de távol álltam a büszkeségtől.

Az eget soha nem láttam. Vagyis nem emlékszem rá. Régen volt mikor utoljára máshová mentünk. Azóta csak én maradtam, és az emberek. Minden változott, csak én tartok még mindig ugyanott.

A reggel ugyanolyan volt, mint a többi. Senki nem sejthette a mai nap elkövetkező izgalmakat. Senki, csak én. Már mindent pontosan átgondoltam. Át a korláton, át a padokon, át a vásznon, át a kocsik közt, el innen messzire.

Az egész nap olyan volt mint a többi. A takarító unott parádéja, az idomár okításai, ismét a takarító... Aztán az előadás.

Nyugodtan készülődtek, nem is sejtették még, hogy mi lesz.

Az öt segédből és az idomárból álló turistacsoport által rám került a lánc, és kezdődhetett a show.

A függöny mögül állva kinéztem a közönségre. Csillogó szemű kislányok, unatkozó anyukák, egy-két álmos öltönyös ember, a gyerekével, a nagyobb darab apukák valami kajával és sok hasonló ember.

Ki a porodra, körbe a közönség előtt, és megint csak ugyanaz. Ugyanúgy nevetnek rajtam. Hallottam egy kisfiút amikor az anyukájával beszéltek.

-Anyu! Az a lány mért van pórázon?

-Az nem egy lány, az csak egy szörny.

Hmm... Végülis mit vártam? Hogy majd bárki innen látná az igazat?! Már tényleg kezdek megőrülni.

A produkció ugyanúgy megy ahogy szokott, ostor fel, lánc le, séta körbe. Olyan lettem mint egy díszoroszlán, még jó hogy tüzes karika nincs.

Újra csak körbe-körbe. Még pár lépés és vége.

Át a korláton...

De jó lenne, nem látni többé.

Át a padokon...

Csak ne legyen baja senkinek!

Át a vásznon...

Nem nehéz, már úgyis el volt szakadva, én csak segítek egy kicsit.

Át a kocsik közt...

Már nincs sok hátra.

El innen messzire...

Áááááh! Már megint!

A fájdalmat már megszoktam, csak egy újabb golyó, de azt soha nem akarom megszokni, hogy itt kell éljek.

A kedvenc turista-csoportomtól újból megkapom a láncaimat, és mehet tovább az előadás.

Az emberek üveges szemmel bámulnak rám. Mi ez?! Hát nem fél senki?

-Tőled?! Háháhá! Te csak egy szörny vagy, semmi más.