Gyönyörű épület volt, magas falakkal, hatalmas ablakokkal és karcsú oszlopokkal. Nem volt túl díszes, csak pont amilyen egy iskola lehet. Egyszerűségében gyönyörű.
A tanárok, a diákok és mindenki aki rendszeresen járt ebbe az iskolába, egy idő után megszokták az épületet és nem vettek tudomást Liziről sem.
Lizi egy oszlop volt. Egészen pontosan az oszlop a belső udvar mellett.
Lizi egész életében ugyanazt a folyosót, ugyanazt a belső kertet látta. A gyereket mindig ugyanazt csinálták a folyosón is. Volt persze kivétel néha amikor megölelték, nekimentek, vagy mérgükben megütötték.
Senki nem tudhatta mi Lizi legnagyobb álma, még ő maga is csak akkor jött rá, 'mikor egy diák mellette elsétálva valami ilyesmit mondott:
"-Szép ez az iskola belülről is, de kívülről az igazi."
Lizi ekkor értette meg, mi hiányzik neki annyira. Egész életében egy épületet tartott, amit kívülről soha nem is látott.
Ezek után a mi Lizink még évekig állt csak, és várt az alkalomra, ami soha nem jött el.
Egy napos tavaszi reggelen azonban megunta a várakozást, és elindult megvalósítani az álmát.
Nagyon nehezen ért ki az épületből, hiszen magas volt, és nehéz, de végül sikerült neki.
Megállt háttal az iskolának, fel akart készülni a látványra. Lehunyt szemmel megfordult, de amit kinyitotta, már fordult volna el.
A várva várt csoda helyett csak hatalmas porfelhő, romhalmaz, és a romok alá szorult diákok voltak.
Lizi összetört szívvel kerülgettek az iskola maradványait, és könnyezve állt vissza jól megszokott helyére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése