A napok lassan és céltalanul teltek. Az idő elviselhetetlenül meleg volt. Utálta. A vihar volt az amit szeretett, nem ez a napsütés. Viharban el lehet bújni és neki ez volt a célja: mindig észrevétlen maradni. Persze szerette volna ha figyelnek rá, ha csodálják, de jobban félt a bántó szavaktól, attól, hogy kinevetik, mint bármi mástól. Meghatározta az életét az alázat, a láthatatlanság és a fegyelem. Nem szólt, ha nem kérdezték, nem kérdezett, csak ha azt várták tőle. Ez volt Sarah.
A hosszú várakozás véget ért, amikor a felhők lassan a Nap elé úsztak, hideg szél támadt és nagy sokára az eső is eleredt. Erre várt hetek óta. Felvette a cipőjét, feltépte az ajtót és rohant egyenesen a viharba. A környék teljesen kihalt volt, az emberek mind otthon ültek és bosszankodtak az eső miatt. Eljött Sarah ideje.
Mosolyogva kezdett bolyongani az üres utcákon, elért a főútig, majd a város terén leült egy padra.
A ruhája átázott, mindene vizes volt, de boldogan ült ott és csodálta a virágokat. Olyan jó lehet nekik, mindig együtt lehetnek, nem kell attól félniük, hogy kinevetik őket, és ha mégis, akkor sem csak egy virágot, akkor sem maradnak egyedül.
Gondolatai annyira felfoglalták, hogy észre sem vette amikor kisütött a Nap. Az eső elállt és az emberek előjöttek a meleg szobáikból. A tér egész területét rövidnadrágosok lepték el. Próbált mindent feltűnés nélkül eltűnni onnan, de egy óvatlan lépéssel megbotlott és arccal a virágok közé érkezett. A vizes földön fekve hallotta, ahogyan mindenki körülötte nevetni kezd.Sáros arcán forró könnyei utat vágtak maguknak és hangos koppanással hullottak a virágok szirmaira. A gúnyos nevetés nem akart halkulni, és ő mozdulni sem mert, csak feküdt a sárban és sírt. Az idő szinte megállt, és mintha soha többé nem akart volna újra elindulni.
Egy kéz ért az arcához, és felnézve egy barna szempár nézett vissza rá. Steven volt az. Felsegítette őt, de Sarah elveszetten nézett a szemeibe. Egyszerre nyugalom és biztonság kerítette hatalmába.
Steven Sarah vállára terítette a pulcsiját, majd kézen fogta és elindult vele a legközelebbi utca irányába. Ahogy némán befordultak a sarkon, Sarah még mindig nem értette, hogy miért jött és ki ez az ember. Megálltak és a férfi szembefordult vele, óvatosan letörölte az arcáról a könnyeket, és őt újra elragadta a nyugalom, a biztonság és a hála amikor az idegen a karjaiba zárta.
2011. július 8., péntek
2011. június 14., kedd
Belülről érzem
Üvölthetsz a fájdalomtól,
Sebet kaphatsz a kordontól
Menekülj és éld az életed!
Ne félj, én itt leszek neked.
Emelkedj fel, vár az életed
Lelkedet itt lassú tűzön égeted
Menekülj és éld az életed!
Ne félj, én itt leszek neked.
Dühöd belülről emészt fel,
Nem üvölthetsz, csak nézz az égre fel
Menekülj és éld az életed!
Ne félj, én itt leszek neked.
Erőd nincs már a távozáshoz
Talán nem is kell a boldogsághoz
Maradj és éld az életed!
Ne félj én itt maradok veled.
Sebet kaphatsz a kordontól
Menekülj és éld az életed!
Ne félj, én itt leszek neked.
Emelkedj fel, vár az életed
Lelkedet itt lassú tűzön égeted
Menekülj és éld az életed!
Ne félj, én itt leszek neked.
Dühöd belülről emészt fel,
Nem üvölthetsz, csak nézz az égre fel
Menekülj és éld az életed!
Ne félj, én itt leszek neked.
Erőd nincs már a távozáshoz
Talán nem is kell a boldogsághoz
Maradj és éld az életed!
Ne félj én itt maradok veled.
2011. február 17., csütörtök
Farsang
Az épület ünnepi díszbe öltözött a bál alkalmából. Az eddigi üres oszlopok akkor szalagokkal és színes papír-álarcokkal voltak díszítve, az ablakokra léggömböket erősítettek, a díszítés varázslatos volt.
A bál alkalmából mindenkinek ki kellett öltöznie, és álarcot kellett viselni, hogy beléphessenek.
Ő már hamar ott volt, mert nem akart lemaradni semmiről. Elsőként érkezett, ezért leült egy székre ahonnan láthatta a belépőket.
Először a kisebbek érkeztek meg, akiknek ez volt az első báljuk, így széles mosoly húzódott az álarcuk alatt. Rövidesen az idősebbek is odaértek. Álarcaikon gyönyörű mosoly csillogott, az egész szinte nem is hasonlított egy iskolai bálra.
Amikor az első ismerősök megérkeztek, odasétált hozzájuk és beszélgetni kezdtek. Megcsodálták egymás ruháit, de az álarcaikat egy pillanatra sem vették le.
A bejárat felől sikítások hallatszottak, majd mindenki elhallgatott és a bál folytatódott tovább.
Félve indult a bejárat felé, mert sejtette mi történhetett. 'Mikor a vért meglátta, már biztos volt benne, hogy igaza lett. Az ajtó mellett feküdt, de mindenki csak kikerülte. Voltak akik még nevettek is rajta, de segíteni senki nem akart. Az elrontotta volna a bált. Odasétált hozzá és felsegítette, erősen vérzett, de még így sem akarta otthagyni.
Segítségért kezdett kiabálni, de senki nem figyelt. Próbálta kivinni a bálteremből, de az érkezők tömegétől nem tudott kijutni.
Mindenáron segíteni akart neki, hiszen neki Ő volt a legfontosabb.
Nehezen tudta csak felemelni, de végül sikerült és kijutottak az épületből. Óvatosan a hóra fektette, és próbálta magához téríteni, de hiába.
Egy álarcos lány a háta mögül mosolyogva nézett rá.
-Neki már mindegy, de te azért gyere vissza táncolni!- Nem volt ideje reagálni, mert akkorra már többen fogták és vitték vissza a terembe.
Hátrafordulva egy férfit látott megállni fölötte. Nem tudta ki az, de reméltem hogy majd megmenti. Megkérdezni nem volt ideje, mert addigra már a bálban volt. Próbált menekülni, de nem tudott, a tömeg újra és újra visszarántotta. Bármit mondott hiába volt, a tömeget csak a bál érdekelte.
Az óra éjfélt ütött és a tömeg egyszerre dobta levegőbe az álarcát. A mosolygó emberek képét felváltották a komor ábrázatok, az unott arcok tömegei.
Az emberek üveges tekintettel indultak a kijárat felé, és lassan mindenki eltűnt. Addigra már Ő is kiszabadult a teremből és a barátja felé sietett.
Odalépett hozzá és átölelte. A vér szétkenődött az arcán, a kezén, a ruháján és az álarcán is.
Könnyekkel küzdve fogta fel a tényt: az Ő egyetlen igazi barátja elment, és Ő itt maradt egyedül a tömegben. Az első kezébe akadó tárgy egy kulcs volt, ami pont megfelelt a célnak.
Már érezte a meleg vért maga körül a dermesztő hóban, a barátja oldalához bújva várta a végét, amikor egy barátkája sétált arra.
-Megölni magát egy kulccsal?! Hehehe. Nincs neked semmi bajod, én ezt is jobban csinálnám.
A bál alkalmából mindenkinek ki kellett öltöznie, és álarcot kellett viselni, hogy beléphessenek.
Ő már hamar ott volt, mert nem akart lemaradni semmiről. Elsőként érkezett, ezért leült egy székre ahonnan láthatta a belépőket.
Először a kisebbek érkeztek meg, akiknek ez volt az első báljuk, így széles mosoly húzódott az álarcuk alatt. Rövidesen az idősebbek is odaértek. Álarcaikon gyönyörű mosoly csillogott, az egész szinte nem is hasonlított egy iskolai bálra.
Amikor az első ismerősök megérkeztek, odasétált hozzájuk és beszélgetni kezdtek. Megcsodálták egymás ruháit, de az álarcaikat egy pillanatra sem vették le.
A bejárat felől sikítások hallatszottak, majd mindenki elhallgatott és a bál folytatódott tovább.
Félve indult a bejárat felé, mert sejtette mi történhetett. 'Mikor a vért meglátta, már biztos volt benne, hogy igaza lett. Az ajtó mellett feküdt, de mindenki csak kikerülte. Voltak akik még nevettek is rajta, de segíteni senki nem akart. Az elrontotta volna a bált. Odasétált hozzá és felsegítette, erősen vérzett, de még így sem akarta otthagyni.
Segítségért kezdett kiabálni, de senki nem figyelt. Próbálta kivinni a bálteremből, de az érkezők tömegétől nem tudott kijutni.
Mindenáron segíteni akart neki, hiszen neki Ő volt a legfontosabb.
Nehezen tudta csak felemelni, de végül sikerült és kijutottak az épületből. Óvatosan a hóra fektette, és próbálta magához téríteni, de hiába.
Egy álarcos lány a háta mögül mosolyogva nézett rá.
-Neki már mindegy, de te azért gyere vissza táncolni!- Nem volt ideje reagálni, mert akkorra már többen fogták és vitték vissza a terembe.
Hátrafordulva egy férfit látott megállni fölötte. Nem tudta ki az, de reméltem hogy majd megmenti. Megkérdezni nem volt ideje, mert addigra már a bálban volt. Próbált menekülni, de nem tudott, a tömeg újra és újra visszarántotta. Bármit mondott hiába volt, a tömeget csak a bál érdekelte.
Az óra éjfélt ütött és a tömeg egyszerre dobta levegőbe az álarcát. A mosolygó emberek képét felváltották a komor ábrázatok, az unott arcok tömegei.
Az emberek üveges tekintettel indultak a kijárat felé, és lassan mindenki eltűnt. Addigra már Ő is kiszabadult a teremből és a barátja felé sietett.
Odalépett hozzá és átölelte. A vér szétkenődött az arcán, a kezén, a ruháján és az álarcán is.
Könnyekkel küzdve fogta fel a tényt: az Ő egyetlen igazi barátja elment, és Ő itt maradt egyedül a tömegben. Az első kezébe akadó tárgy egy kulcs volt, ami pont megfelelt a célnak.
Már érezte a meleg vért maga körül a dermesztő hóban, a barátja oldalához bújva várta a végét, amikor egy barátkája sétált arra.
-Megölni magát egy kulccsal?! Hehehe. Nincs neked semmi bajod, én ezt is jobban csinálnám.
2011. január 23., vasárnap
Cirkuszt a népnek
Már régen nem járt kint, de a lábnyoma még ott volt a rácsokon kívül, ott volt még a padokon, és ott volt még a porondon is.
Mostanában még oda sem engedték ki. A napok összefolytak, és nem emlékezett, mióta ült a rácsnak támaszkodva, mozdulatlanul.
Nem tudta mit csinálhatna. Nem látta értelmét megmozdulni. Nem tehetett semmit, csak ült és nézte a rácsokat.
Énekelhetett volna, de minek? Alig hallotta volna valaki, és aki mégis hallotta volna, az sem értené. Senki nem tudhatja, bárhogy is próbálkozna, senki nem értheti.
Már próbálta. Énekelt halkan és hangosan, szépen és fájdalmasan. Senki nem értette. Ez volt az ő segélykiáltása amit a sátor falai, a rácsok vagy maguk az emberek elnémítottak.
Hiszen ő még mindig csak egy szörny volt.
Egyszer mégis újra énekelni kezdett. Énekelt önmagáról, a fájdalmásról, aztán márcsak a tavaszról.
Énekét egy arra járó szakította félbe. A cirkusz új bohóca.
Ijedten elhallgatott, és a ketrec távolabbi sarkába húzódott. A bohóc közelebb lépett és énekelni kezdett. Ő csak hallgatta a bohócot, talán órákon át.
Egyszer bohóc mégis elment, és ő újra egyedül maradt. Napok teltek el, és semmi sem történt. Újra megmozdult a sátor fala és a bohóc sétált a rácsokhoz. Ismét énekelni kezdte ugyan azt a reménykeltő dalocskát.
Tudta, hogy úgysem menekülhet, mégis engedett a reménynek és a bohóccal énekelt. Napok teltek el, de a bohóc ott maradt, és vele énekelt.
Talán meglátta a szemében a reményt, vagy csak játszani akart. Felállt és kinyitotta a ketrec ajtaját. A dal nem ért véget, de a bohóc távolodni kezdett.
Nem akarta elmulasztani a lehetőséget, így a bohóc után ment. Követte őt egészen a lakókocsijáig, és belépett vele.
Boldogan énekeltek tovább, még hosszú hónapokig. A bohóc egy napon elment és otthagyta őt, hogy várjon rá. Engedelmesen várt a bohócra, akit rázárta az ajtót és elindult valahova. Ugyan nem tudta, hova ment, mégis várt és reménykedett.
Hosszú idő telt el, amikor végre lépések zaját hallotta. A lakókocsiajtaja feltárult és a porondmester állt előtte. Ijedten próbált menekülni, de késő volt. A porondmester elkapta, és visszavitte a ketrecébe.
A rácsok újra körülötte voltak és ő csak várt. Várt a bohócra aki talán soha nem jön vissza érte.
Mostanában még oda sem engedték ki. A napok összefolytak, és nem emlékezett, mióta ült a rácsnak támaszkodva, mozdulatlanul.
Nem tudta mit csinálhatna. Nem látta értelmét megmozdulni. Nem tehetett semmit, csak ült és nézte a rácsokat.
Énekelhetett volna, de minek? Alig hallotta volna valaki, és aki mégis hallotta volna, az sem értené. Senki nem tudhatja, bárhogy is próbálkozna, senki nem értheti.
Már próbálta. Énekelt halkan és hangosan, szépen és fájdalmasan. Senki nem értette. Ez volt az ő segélykiáltása amit a sátor falai, a rácsok vagy maguk az emberek elnémítottak.
Hiszen ő még mindig csak egy szörny volt.
Egyszer mégis újra énekelni kezdett. Énekelt önmagáról, a fájdalmásról, aztán márcsak a tavaszról.
Énekét egy arra járó szakította félbe. A cirkusz új bohóca.
Ijedten elhallgatott, és a ketrec távolabbi sarkába húzódott. A bohóc közelebb lépett és énekelni kezdett. Ő csak hallgatta a bohócot, talán órákon át.
Egyszer bohóc mégis elment, és ő újra egyedül maradt. Napok teltek el, és semmi sem történt. Újra megmozdult a sátor fala és a bohóc sétált a rácsokhoz. Ismét énekelni kezdte ugyan azt a reménykeltő dalocskát.
Tudta, hogy úgysem menekülhet, mégis engedett a reménynek és a bohóccal énekelt. Napok teltek el, de a bohóc ott maradt, és vele énekelt.
Talán meglátta a szemében a reményt, vagy csak játszani akart. Felállt és kinyitotta a ketrec ajtaját. A dal nem ért véget, de a bohóc távolodni kezdett.
Nem akarta elmulasztani a lehetőséget, így a bohóc után ment. Követte őt egészen a lakókocsijáig, és belépett vele.
Boldogan énekeltek tovább, még hosszú hónapokig. A bohóc egy napon elment és otthagyta őt, hogy várjon rá. Engedelmesen várt a bohócra, akit rázárta az ajtót és elindult valahova. Ugyan nem tudta, hova ment, mégis várt és reménykedett.
Hosszú idő telt el, amikor végre lépések zaját hallotta. A lakókocsiajtaja feltárult és a porondmester állt előtte. Ijedten próbált menekülni, de késő volt. A porondmester elkapta, és visszavitte a ketrecébe.
A rácsok újra körülötte voltak és ő csak várt. Várt a bohócra aki talán soha nem jön vissza érte.
2010. december 21., kedd
Grandmother Willow
Ő ártatlannak született,
Aztán mindent megtehetett.
Pedig...
A Mennyekbe vágyott s nem az éjszakába.
Elindult merre vitte a lába,
S belebotlott egy ősrégi Fába.
Leült a fa elé, s gondolkodni kezdett
Az életen 'mit kapott, 'miből most ez lett.
Rá kellett jönnie: az élet elszállt,
S Ő eddig nem látott mást csak e Fát.
Messze akart futni, de nem volt már hova
Elindult lassan, s csak nézett a Holdra
Visszatért egyszer, s megölte a Fát.
Ezzel nem bántott mást, csak önmagát.
Ez volt a köszönet a biztonságért.
Most örökké fizet az árulásért,
Mert Pokolra jutott a gyilkosságért.
Pedig...
Ő ártatlannak született
Aztán mindent megtehetett.
Aztán mindent megtehetett.
Pedig...
A Mennyekbe vágyott s nem az éjszakába.
Elindult merre vitte a lába,
S belebotlott egy ősrégi Fába.
Leült a fa elé, s gondolkodni kezdett
Az életen 'mit kapott, 'miből most ez lett.
Rá kellett jönnie: az élet elszállt,
S Ő eddig nem látott mást csak e Fát.
Messze akart futni, de nem volt már hova
Elindult lassan, s csak nézett a Holdra
Visszatért egyszer, s megölte a Fát.
Ezzel nem bántott mást, csak önmagát.
Ez volt a köszönet a biztonságért.
Most örökké fizet az árulásért,
Mert Pokolra jutott a gyilkosságért.
Pedig...
Ő ártatlannak született
Aztán mindent megtehetett.
2010. november 30., kedd
Lizi
Gyönyörű épület volt, magas falakkal, hatalmas ablakokkal és karcsú oszlopokkal. Nem volt túl díszes, csak pont amilyen egy iskola lehet. Egyszerűségében gyönyörű.
A tanárok, a diákok és mindenki aki rendszeresen járt ebbe az iskolába, egy idő után megszokták az épületet és nem vettek tudomást Liziről sem.
Lizi egy oszlop volt. Egészen pontosan az oszlop a belső udvar mellett.
Lizi egész életében ugyanazt a folyosót, ugyanazt a belső kertet látta. A gyereket mindig ugyanazt csinálták a folyosón is. Volt persze kivétel néha amikor megölelték, nekimentek, vagy mérgükben megütötték.
Senki nem tudhatta mi Lizi legnagyobb álma, még ő maga is csak akkor jött rá, 'mikor egy diák mellette elsétálva valami ilyesmit mondott:
"-Szép ez az iskola belülről is, de kívülről az igazi."
Lizi ekkor értette meg, mi hiányzik neki annyira. Egész életében egy épületet tartott, amit kívülről soha nem is látott.
Ezek után a mi Lizink még évekig állt csak, és várt az alkalomra, ami soha nem jött el.
Egy napos tavaszi reggelen azonban megunta a várakozást, és elindult megvalósítani az álmát.
Nagyon nehezen ért ki az épületből, hiszen magas volt, és nehéz, de végül sikerült neki.
Megállt háttal az iskolának, fel akart készülni a látványra. Lehunyt szemmel megfordult, de amit kinyitotta, már fordult volna el.
A várva várt csoda helyett csak hatalmas porfelhő, romhalmaz, és a romok alá szorult diákok voltak.
Lizi összetört szívvel kerülgettek az iskola maradványait, és könnyezve állt vissza jól megszokott helyére.
A tanárok, a diákok és mindenki aki rendszeresen járt ebbe az iskolába, egy idő után megszokták az épületet és nem vettek tudomást Liziről sem.
Lizi egy oszlop volt. Egészen pontosan az oszlop a belső udvar mellett.
Lizi egész életében ugyanazt a folyosót, ugyanazt a belső kertet látta. A gyereket mindig ugyanazt csinálták a folyosón is. Volt persze kivétel néha amikor megölelték, nekimentek, vagy mérgükben megütötték.
Senki nem tudhatta mi Lizi legnagyobb álma, még ő maga is csak akkor jött rá, 'mikor egy diák mellette elsétálva valami ilyesmit mondott:
"-Szép ez az iskola belülről is, de kívülről az igazi."
Lizi ekkor értette meg, mi hiányzik neki annyira. Egész életében egy épületet tartott, amit kívülről soha nem is látott.
Ezek után a mi Lizink még évekig állt csak, és várt az alkalomra, ami soha nem jött el.
Egy napos tavaszi reggelen azonban megunta a várakozást, és elindult megvalósítani az álmát.
Nagyon nehezen ért ki az épületből, hiszen magas volt, és nehéz, de végül sikerült neki.
Megállt háttal az iskolának, fel akart készülni a látványra. Lehunyt szemmel megfordult, de amit kinyitotta, már fordult volna el.
A várva várt csoda helyett csak hatalmas porfelhő, romhalmaz, és a romok alá szorult diákok voltak.
Lizi összetört szívvel kerülgettek az iskola maradványait, és könnyezve állt vissza jól megszokott helyére.
2010. október 9., szombat
Három mindenből...
Világos falak, csillogó lámpák, boldog emberek. Mindenki mindenkit ismert. A kinti sötét magányból még jöttek az emberek. A zene halkan szólt, néhányan táncoltak, a többiek csak beszélgettek, élvezték a társaságot.
Mi is beléptünk. A szobában édes illatú meleg levegő vette körül az ott lévőket. Leraktuk a kabátjainkat és elindultunk az italok felé.
Amíg a többiek válogattak én kerestem az arcot. Nem is reméltem, hogy megtalálom, de el akartam szabadulni a társaságtól.
A nehéz döntést meghozták, a kezembe adtak valami neonzöld italt, piros pohárban. Szörnyen nézett ki, de ők elégedettek voltak, úgyhogy én sem akartam több időt pazarolni erre.
Beszélgetni kezdtünk, de én nem tudtam, és nem is akartam figyelni, annyira megbabonázott a hangulat.
Belekortyoltam a neonzöld csodába, aminek az íze hasonlított a színére. Amíg én az italnak csúfolt dologgal foglalkoztam, az emberek folyamatosan jöttek.
Hosszú idő után, végre megláttam az ismerős arcot, és elindultam felé. Még a kabátját sem vette le, de én már mosolyogva állam előtte.
Furcsán nézett ki. Fáradt volt, és gyenge. A kalapja alatt a haja össze-vissza állt, az arca mosolygott, de a szeme ködösen üres volt.
Kabátját és a már megszokottá vált sálat felakasztotta a fogasra, de amikor visszafordult felém, megfagyott bennem a vér.
Megmozdulni nem mertem, a pohár hangosan tört apróra a padlón.
Nem akartam újra ránézni, mégis megtettem. Talán jobb lett volna ha az a csúnyácska sál ottmarad, de mivel nem így volt, láthattam amit sosem akartam látni.
Hosszú véres seb húzódott a nyakán.A vér már kezdett száradni rajta, de begyógyulni még nem tudott, talán soha nem is fog. A lefolyt vér apró csíkokban látszott csak a nyakán.
Soha nem akartam ilyennek látni: fáradt volt és gyenge, de régi önmagából egy dolog már visszatért: nyugodt volt.
'Mire meg tudtam mozdulni, akikkel jöttem már elmentek a közelemből. Talán utánuk kellett volna mennem, de nem mertem sem közelebb sem távolabb lépni tőle. Féltem tőle.
Az ő arca nyugodt volt, az enyémen viszont látszódhatott a félelem és az iszonyat, mert közelebb lépett hozzám, átölelt, és csak annyit suttogott:
-Nincs semmi baj.
Sikítva ébredtem. A félelem még mindig bennem volt, és csak lassan sikerült felfognom mi is történt.
Életem legszörnyűbb rémálma volt. A legnagyobb vágyam, hogy ne váljon valóra, pedig nincs semmi baj...
Mi is beléptünk. A szobában édes illatú meleg levegő vette körül az ott lévőket. Leraktuk a kabátjainkat és elindultunk az italok felé.
Amíg a többiek válogattak én kerestem az arcot. Nem is reméltem, hogy megtalálom, de el akartam szabadulni a társaságtól.
A nehéz döntést meghozták, a kezembe adtak valami neonzöld italt, piros pohárban. Szörnyen nézett ki, de ők elégedettek voltak, úgyhogy én sem akartam több időt pazarolni erre.
Beszélgetni kezdtünk, de én nem tudtam, és nem is akartam figyelni, annyira megbabonázott a hangulat.
Belekortyoltam a neonzöld csodába, aminek az íze hasonlított a színére. Amíg én az italnak csúfolt dologgal foglalkoztam, az emberek folyamatosan jöttek.
Hosszú idő után, végre megláttam az ismerős arcot, és elindultam felé. Még a kabátját sem vette le, de én már mosolyogva állam előtte.
Furcsán nézett ki. Fáradt volt, és gyenge. A kalapja alatt a haja össze-vissza állt, az arca mosolygott, de a szeme ködösen üres volt.
Kabátját és a már megszokottá vált sálat felakasztotta a fogasra, de amikor visszafordult felém, megfagyott bennem a vér.
Megmozdulni nem mertem, a pohár hangosan tört apróra a padlón.
Nem akartam újra ránézni, mégis megtettem. Talán jobb lett volna ha az a csúnyácska sál ottmarad, de mivel nem így volt, láthattam amit sosem akartam látni.
Hosszú véres seb húzódott a nyakán.A vér már kezdett száradni rajta, de begyógyulni még nem tudott, talán soha nem is fog. A lefolyt vér apró csíkokban látszott csak a nyakán.
Soha nem akartam ilyennek látni: fáradt volt és gyenge, de régi önmagából egy dolog már visszatért: nyugodt volt.
'Mire meg tudtam mozdulni, akikkel jöttem már elmentek a közelemből. Talán utánuk kellett volna mennem, de nem mertem sem közelebb sem távolabb lépni tőle. Féltem tőle.
Az ő arca nyugodt volt, az enyémen viszont látszódhatott a félelem és az iszonyat, mert közelebb lépett hozzám, átölelt, és csak annyit suttogott:
-Nincs semmi baj.
Sikítva ébredtem. A félelem még mindig bennem volt, és csak lassan sikerült felfognom mi is történt.
Életem legszörnyűbb rémálma volt. A legnagyobb vágyam, hogy ne váljon valóra, pedig nincs semmi baj...
2010. szeptember 20., hétfő
Dr.
Újra lecsapott.
Újabb holttestet találtak. Az áldozat az az 5 éves lány volt akit pár hónapja találtak városunkban. A lány azóta az árvaházban nevelkedett.
A helyi rendőrség tehetetlen. A lakosság retteg.
Mindenki sajnálta ami történt, de annyira senkit sem érdekelt, hogy tenni merjen ellene.
A Kislány az iskolából hazafelé látta meg az újságot. Elolvasta és továbbment, nem foglalkozott vele túl sokat, nem hitte, hogy egyszer még fontos lehet.
Pár nap múlva már el is felejtette, hogy mit olvasott. Ábrándozva szállt fel a buszra, semmivel sem törődve. Amikor újra felnézett, már egy külvárosi megállót látott. Leszállt.
Még soha nem járt erre, ezért elindult visszafelé.
Figyelte a házakat, az utat, a kerteket, minden érdekelte.
Egy régi kertes ház ablakában fényeket vett észre, először kéket, majd rózsaszínt és zöldet. A karácsonyfa égői jutottak eszébe a fényekről. Az ajtó kicsapódott, és valami vagy valaki elfutott. Kicsit ismerős volt neki a hely, úgyhogy bement.
A kívülről omladozó ház, belül egy laboratóriumra hasonlított, képernyőkkel, kémcsövekkel, villogó műszerekkel és hatalmas tartályokban úszó, undorító dolgokkal.
-Hát visszajöttél?
Az egyik felismerhetetlen dolog mögül szólt a hang. A gazdája kísértetiesen hasonlított a filmbeli őrült tudósokhoz.
A Doktor kihasználta a Kislány döbbenetét, közelebb lépett hozzá, és beadta az altatót. A Kislány próbált menekülni, de a szoba elsötétült vele, és ő összeesett.
Képek...
Régi emlékek...Ugyanez a hely, ahol a Doktor teremtményei életre kelnek. A hely ahol a Doktor megöli őket. Ahonnan a sok halott származik. Ahol a Doktor egy unalmas éjszakán klónozta önmagát... ebből lett a Kislány.
A polc ahol a Doktor tartotta őt, az üvegtartály amiben született, a műszerek, a képernyő... már mindenre emlékezett.
Még szédült, de kinyitotta a szemét és elindult a terem másik végébe, ahol a Doktor aludt az egyik képernyő előtt. Tudta mit kell tennie. Felkapta az első kezébe akadó tárgyat.
-Idióta! Ha én meghalok, te is meghalsz velem...-a mondatot már nem tudta befejezni.
Az újságok talán soha nem írnak majd erről, talán soha nem találják meg őket.
//"Dr. Stein grows funny creatures
Let them run into the night..."//
2010. szeptember 2., csütörtök
Zsákutca
Hiába nézem, sohasem látom
Hiába értem, még így is várom
Szeretet lehet, szerelem soha
Barátság lehet, szerelem tiltva
Hiába mondta, hiába kérte
Nem lehet másképp, megteszem érte.
Ha találkozunk, átölel csendben
Ő megcsókolhat, ez így van rendben?
Kérte már egyszer, felejtsem végleg,
Kérte már sokszor. Próbáltam. Tényleg!
Kérte már százszor, de nem sikerül.
Kérheti százszor, úgyis kiderül
Ha kiderülne, hogy én szeretem
Itt hagyna végleg, ezt nem engedhetem
Titok míg élek, tovább is ha kell
Titkom örökké, ha így nem hagy el.
Szerettem mindig, szeretem most is,
Szeretni fogom, hisz elmegy úgyis
Ölelhet mindig, csókolhat százszor
Megteszek mindent, lehetünk bárhol
Hiába nézem, sose fog szeretni.
Hiába értem, nem tudom feladni.
Hiába értem, még így is várom
Szeretet lehet, szerelem soha
Barátság lehet, szerelem tiltva
Hiába mondta, hiába kérte
Nem lehet másképp, megteszem érte.
Ha találkozunk, átölel csendben
Ő megcsókolhat, ez így van rendben?
Kérte már egyszer, felejtsem végleg,
Kérte már sokszor. Próbáltam. Tényleg!
Kérte már százszor, de nem sikerül.
Kérheti százszor, úgyis kiderül
Ha kiderülne, hogy én szeretem
Itt hagyna végleg, ezt nem engedhetem
Titok míg élek, tovább is ha kell
Titkom örökké, ha így nem hagy el.
Szerettem mindig, szeretem most is,
Szeretni fogom, hisz elmegy úgyis
Ölelhet mindig, csókolhat százszor
Megteszek mindent, lehetünk bárhol
Hiába nézem, sose fog szeretni.
Hiába értem, nem tudom feladni.
2010. augusztus 21., szombat
Érted, ha érted....
Elmúlt az éjjel, elmúlt az álom
Elmúlt már régen, mégis őt várom
Utolsó emlék, utolsó kérdés:
Miért?
Azóta várni, fájdalmas érzés.
Elmúlt az éjjel, elmúlt az álom
Elmúlt már régen, mégis őt várom
Elmúlt már minden, emlékek tőle
Miért?
Hiányzik minden, kérek belőle
Elmúlt az éjjel, elmúlt az álom
Elmúlt már régen, mégis őt várom
Messze van tőlem, hiába várom
Miért?
Ez nem valóság, ez csak egy álom.
Elmúlt már régen, mégis őt várom
Utolsó emlék, utolsó kérdés:
Miért?
Azóta várni, fájdalmas érzés.
Elmúlt az éjjel, elmúlt az álom
Elmúlt már régen, mégis őt várom
Elmúlt már minden, emlékek tőle
Miért?
Hiányzik minden, kérek belőle
Elmúlt az éjjel, elmúlt az álom
Elmúlt már régen, mégis őt várom
Messze van tőlem, hiába várom
Miért?
Ez nem valóság, ez csak egy álom.
2010. augusztus 10., kedd
Jól vagyok....
Csöndben kezdődött. Egyedül volt, és nem is volt szüksége másra. Aztán rájött, hogy mi hiányzik neki, és tett érte.
Elkerül arról a helyről ahol eddig volt. Ezen az új helyen már volt társasága. Akkor még senki nem ismerte a többieket, ezért reménykedett. Senkihez nem mert szólni, de mindenkivel kedves volt. Segített ahol tudott.
Néhány év után megtalálta a helyét. Tudta, hogy mi a feladata, és nagyon szívesen csinálta. Ő volt aki mindenkinek segített, mindenkit meghallgatott, aki mindig ott volt ahova kellett, és aki soha nem volt ott ahova nem kellett. Nagyon szerette csinálni, hiszen ettől mindenkinek fontos volt.
Boldog volt hiszen meg volt mindene: voltak akik a bajban számítottak rá, volt helye, volt feladata. Segíthetett, és ő már ettől boldog volt. Szerette amit csinált.
Egy délután egyedül sétált, és boldog volt. Hazaérve történt az aminek nem kellett volna megtörténnie, hazaérve jöttek azok akiknek nem kellett volna jönniük. Ő nem bántott senkit, őt mégis bántották.
Boldog volt, mert még mindig tartozott valahova és segíthetett.
Bántották őt, újra és újra.
Mindig segített, meghallgatott mindenkit....de akiknek segített, nem tudhatták, hogy bántják őt, újra és újra.
Lehet, hogy sejtették, lehet, hogy ők is csak ugyanazt gondolták amit mindenki:
"Kicsit sötét, de segít, úgyhogy biztos rendben van."
Mások gondját, ha nem is tudta megoldani, mindig meghallgatta, és akkor, amikor ő akarta volna elmondani valakinek, nem tudta kihez fordulhatna.
Nem merte elmondani senkinek, nehogy azt ne érdekelje, vagy zavarja vele.
'Mikor kérdezték, csak annyit mondott:
"Jól vagyok!"
De már nem bírta tovább. Boldogan lépett a busz elé. Nevetve feküdt, arccal a betonon. Felállni nem tudott, de amikor kérdezték, csak annyit mert mondani:
"Jól vagyok..."
Csöndben kezdődött, csöndben lett vége. Emberek vették körül, mégis egyedül volt. Tudta mi hiányzik neki, de nem tudott mit tenni érte.
Elkerül arról a helyről ahol eddig volt. Ezen az új helyen már volt társasága. Akkor még senki nem ismerte a többieket, ezért reménykedett. Senkihez nem mert szólni, de mindenkivel kedves volt. Segített ahol tudott.
Néhány év után megtalálta a helyét. Tudta, hogy mi a feladata, és nagyon szívesen csinálta. Ő volt aki mindenkinek segített, mindenkit meghallgatott, aki mindig ott volt ahova kellett, és aki soha nem volt ott ahova nem kellett. Nagyon szerette csinálni, hiszen ettől mindenkinek fontos volt.
Boldog volt hiszen meg volt mindene: voltak akik a bajban számítottak rá, volt helye, volt feladata. Segíthetett, és ő már ettől boldog volt. Szerette amit csinált.
Egy délután egyedül sétált, és boldog volt. Hazaérve történt az aminek nem kellett volna megtörténnie, hazaérve jöttek azok akiknek nem kellett volna jönniük. Ő nem bántott senkit, őt mégis bántották.
Boldog volt, mert még mindig tartozott valahova és segíthetett.
Bántották őt, újra és újra.
Mindig segített, meghallgatott mindenkit....de akiknek segített, nem tudhatták, hogy bántják őt, újra és újra.
Lehet, hogy sejtették, lehet, hogy ők is csak ugyanazt gondolták amit mindenki:
"Kicsit sötét, de segít, úgyhogy biztos rendben van."
Mások gondját, ha nem is tudta megoldani, mindig meghallgatta, és akkor, amikor ő akarta volna elmondani valakinek, nem tudta kihez fordulhatna.
Nem merte elmondani senkinek, nehogy azt ne érdekelje, vagy zavarja vele.
'Mikor kérdezték, csak annyit mondott:
"Jól vagyok!"
De már nem bírta tovább. Boldogan lépett a busz elé. Nevetve feküdt, arccal a betonon. Felállni nem tudott, de amikor kérdezték, csak annyit mert mondani:
"Jól vagyok..."
Csöndben kezdődött, csöndben lett vége. Emberek vették körül, mégis egyedül volt. Tudta mi hiányzik neki, de nem tudott mit tenni érte.
2010. augusztus 5., csütörtök
Választ várok.
Azt írod a leveledben:
Hiányzom én...Lehetetlen.
Higgyek neked, mégis újra?
Többre vágyom, szebbre, újra...
Mégis kérdés:Kell-e hinnem?
Lehetetlent ismét vinnem?
Veled voltam akkor régen
Akkor láncom tartott féken
Miénk volt az idilli kép
Akkor tiszta volt a szándék
Szenvedtem és felejtettem
Úgy hittem ez lehetetlen
Megtanultam fényben élni
Sötét elől menekülni
Megtanultam árva lenni
Mindig csak hiába várni
A fényben egyedül élni,
Sötétséget mindig várni
Naiv kislány azt hiszi él
Újra csak hiába remél
Azt hiszi övé a levél
Újra csak hiába remél
Csak azt várja akitől fél
Újra csak hiába remél
Hiányzom én...Lehetetlen.
Higgyek neked, mégis újra?
Többre vágyom, szebbre, újra...
Mégis kérdés:Kell-e hinnem?
Lehetetlent ismét vinnem?
Veled voltam akkor régen
Akkor láncom tartott féken
Miénk volt az idilli kép
Akkor tiszta volt a szándék
Szenvedtem és felejtettem
Úgy hittem ez lehetetlen
Megtanultam fényben élni
Sötét elől menekülni
Megtanultam árva lenni
Mindig csak hiába várni
A fényben egyedül élni,
Sötétséget mindig várni
Naiv kislány azt hiszi él
Újra csak hiába remél
Azt hiszi övé a levél
Újra csak hiába remél
Csak azt várja akitől fél
Újra csak hiába remél
2010. július 26., hétfő
Vakáció
Rohan a világ, lassan már vége
Múlik már a nyár, ősz jön el végre.
Jó az ha vége? Fáradtan várom...
Boldogság.
Az volt az élet, ez most csak álom.
Érezni nehéz, fáj most a légzés
Létezni itt kell, s fáj ez az érzés.
Futva távozom, kerget a kérdés
Boldogság?
Ez volt mit vártam. Szánalmas érzés.
Téli éjjelen álmomban láttam
Magas hegyekben, boldogan jártam
És most itt állok, ahová vágytam
Boldogság??
Nem hiszem el hogy, eddig ezt vártam.
Üres a fejem, biztos csak álom
Nem értem ezt már, a végét várom
Legyen értelem, s érzelem végre
Boldogság!
Üresen ülni?! Ennek itt vége.
Múlik már a nyár, ősz jön el végre.
Jó az ha vége? Fáradtan várom...
Boldogság.
Az volt az élet, ez most csak álom.
Érezni nehéz, fáj most a légzés
Létezni itt kell, s fáj ez az érzés.
Futva távozom, kerget a kérdés
Boldogság?
Ez volt mit vártam. Szánalmas érzés.
Téli éjjelen álmomban láttam
Magas hegyekben, boldogan jártam
És most itt állok, ahová vágytam
Boldogság??
Nem hiszem el hogy, eddig ezt vártam.
Üres a fejem, biztos csak álom
Nem értem ezt már, a végét várom
Legyen értelem, s érzelem végre
Boldogság!
Üresen ülni?! Ennek itt vége.
2010. június 26., szombat
Újra cirkusz
Újra sötét van. Nem tudom mennyi idő telhetett el. Talán egy nap, talán több, és én még mindig itt vagyok. De miért is? És hogy kerültem újra ide?
Elindulok.
Biztos találok valamit, vagy talán még többet. Találok valakit aki megmondja hogy jutok ki innen.
A padló hideg, csúszós. A levegő nehéz, hideg és valami furcsa szagot is érzek.
Rácsok...?!
Megint ez?
Leültem a rácsok mellé és csak hallgatóztam. Sehol senki...
Ki kell jutnom innen! Itt egyedül vagyok!
Talán valahogy ki tudom törni a rácsot. Addig próbálkozom amíg nem sikerül...
Sikerült. Mennyi idő telt el? Órák? Nem számít.
Alig férek át a résen, hol eddig a rács volt, de most ez is sikerül.
Elindulok, hátha kijutok innen.
-Szia. Ki vagy Te?
Ez honnan jött?!
-Öhm...Szia. Én?! Öhm...nem tudom.
-Mindegy, majd mellettem megtudod.
Mi?! Hozzám ért?! Miből gondolta hogy...kezd világosodni.
Mennyivel könnyebb így kézen fogva menni tovább. Nem is kell segítenie...akkor miért kell hogy itt legyen?
-Mert így nem vagy egyedül.
-És Te sem.
Erre mért nem válaszol? Valami rosszat mondtam?
Egy utca. Mikor járhattam én erre utoljára? Nem emlékszem...Most már mindegy is.
Végre nem vagyok egyedül.
És még többen vannak ott. Mért nem integetnek vissza? Valami rosszat tettem.
-Sziasztok.-Hátha csak azért mérgesek mert nem köszöntem.
Néhányan engem méregetnek, néhányan hátrébb húzódnak. Nem látszanak túl boldognak.
-Ki ez?
-Hogy ő?-Már a barátom is olyan furcsán nézett rám.
-Ez csak egy szörny! Mért vezeted kézen fogva? Jobb neki a ketrecben.
Az én jóbarátom most itt hagy engem, és hagyja hogy ezek megkötözzenek... Ez nem lehet.
-Ne hagyj itt!-A kiáltásom már könnyekbe fordult, amikorra rám nézet.
-Ezt máshogyan kéne megfogalmaznod. Nem hagylak itt. Elmész a te érdekedben.
Biztos igaza van.
Újra itt. Hallom a megszokott zajokat, érzem a szagokat, és látom a rácsokat. Fel a lánc, kezdődik a show!
Újra ki a porondra. A közönség még mindig csak nevet rajtam.
Újra látom az én jóbarátomat. Ott ül ő is a padokon. Ő is csak nevet rajtam.
Újra megpróbálhatnék megszökni, de minek? Soha nem menekülhetek amíg csak egy szörny vagyok.
Újra csak egy szörny vagyok, megint nem tartozom sehová.
Újra vége a napnak, és még mindig nem változott semmi.
Elindulok.
Biztos találok valamit, vagy talán még többet. Találok valakit aki megmondja hogy jutok ki innen.
A padló hideg, csúszós. A levegő nehéz, hideg és valami furcsa szagot is érzek.
Rácsok...?!
Megint ez?
Leültem a rácsok mellé és csak hallgatóztam. Sehol senki...
Ki kell jutnom innen! Itt egyedül vagyok!
Talán valahogy ki tudom törni a rácsot. Addig próbálkozom amíg nem sikerül...
Sikerült. Mennyi idő telt el? Órák? Nem számít.
Alig férek át a résen, hol eddig a rács volt, de most ez is sikerül.
Elindulok, hátha kijutok innen.
-Szia. Ki vagy Te?
Ez honnan jött?!
-Öhm...Szia. Én?! Öhm...nem tudom.
-Mindegy, majd mellettem megtudod.
Mi?! Hozzám ért?! Miből gondolta hogy...kezd világosodni.
Mennyivel könnyebb így kézen fogva menni tovább. Nem is kell segítenie...akkor miért kell hogy itt legyen?
-Mert így nem vagy egyedül.
-És Te sem.
Erre mért nem válaszol? Valami rosszat mondtam?
Egy utca. Mikor járhattam én erre utoljára? Nem emlékszem...Most már mindegy is.
Végre nem vagyok egyedül.
És még többen vannak ott. Mért nem integetnek vissza? Valami rosszat tettem.
-Sziasztok.-Hátha csak azért mérgesek mert nem köszöntem.
Néhányan engem méregetnek, néhányan hátrébb húzódnak. Nem látszanak túl boldognak.
-Ki ez?
-Hogy ő?-Már a barátom is olyan furcsán nézett rám.
-Ez csak egy szörny! Mért vezeted kézen fogva? Jobb neki a ketrecben.
Az én jóbarátom most itt hagy engem, és hagyja hogy ezek megkötözzenek... Ez nem lehet.
-Ne hagyj itt!-A kiáltásom már könnyekbe fordult, amikorra rám nézet.
-Ezt máshogyan kéne megfogalmaznod. Nem hagylak itt. Elmész a te érdekedben.
Biztos igaza van.
Újra itt. Hallom a megszokott zajokat, érzem a szagokat, és látom a rácsokat. Fel a lánc, kezdődik a show!
Újra ki a porondra. A közönség még mindig csak nevet rajtam.
Újra látom az én jóbarátomat. Ott ül ő is a padokon. Ő is csak nevet rajtam.
Újra megpróbálhatnék megszökni, de minek? Soha nem menekülhetek amíg csak egy szörny vagyok.
Újra csak egy szörny vagyok, megint nem tartozom sehová.
Újra vége a napnak, és még mindig nem változott semmi.
2010. június 23., szerda
Monster
A ketrec ajtaja zárva volt, mint mindig. A rácsokon még ott voltak a múltkori eset nyomai, de a vért már eltüntették. A takarító most is ott állt az unott képével, a fal mellett. Támaszkodott a felmosón, és várta, hogy az idomár elhagyja a sátrat.
A falon plakátok sorakoztak, a földön csak néhol nőtt fű, a többi helyen kitaposott ösvény volt az egész sátor. Bezzeg a rácsokon belül még a föld helyett is beton van. Ennyire vigyáznak rám. Büszke lehettem volna magamra, de távol álltam a büszkeségtől.
Az eget soha nem láttam. Vagyis nem emlékszem rá. Régen volt mikor utoljára máshová mentünk. Azóta csak én maradtam, és az emberek. Minden változott, csak én tartok még mindig ugyanott.
A reggel ugyanolyan volt, mint a többi. Senki nem sejthette a mai nap elkövetkező izgalmakat. Senki, csak én. Már mindent pontosan átgondoltam. Át a korláton, át a padokon, át a vásznon, át a kocsik közt, el innen messzire.
Az egész nap olyan volt mint a többi. A takarító unott parádéja, az idomár okításai, ismét a takarító... Aztán az előadás.
Nyugodtan készülődtek, nem is sejtették még, hogy mi lesz.
Az öt segédből és az idomárból álló turistacsoport által rám került a lánc, és kezdődhetett a show.
A függöny mögül állva kinéztem a közönségre. Csillogó szemű kislányok, unatkozó anyukák, egy-két álmos öltönyös ember, a gyerekével, a nagyobb darab apukák valami kajával és sok hasonló ember.
Ki a porodra, körbe a közönség előtt, és megint csak ugyanaz. Ugyanúgy nevetnek rajtam. Hallottam egy kisfiút amikor az anyukájával beszéltek.
-Anyu! Az a lány mért van pórázon?
-Az nem egy lány, az csak egy szörny.
Hmm... Végülis mit vártam? Hogy majd bárki innen látná az igazat?! Már tényleg kezdek megőrülni.
A produkció ugyanúgy megy ahogy szokott, ostor fel, lánc le, séta körbe. Olyan lettem mint egy díszoroszlán, még jó hogy tüzes karika nincs.
Újra csak körbe-körbe. Még pár lépés és vége.
Át a korláton...
De jó lenne, nem látni többé.
Át a padokon...
Csak ne legyen baja senkinek!
Át a vásznon...
Nem nehéz, már úgyis el volt szakadva, én csak segítek egy kicsit.
Át a kocsik közt...
Már nincs sok hátra.
El innen messzire...
Áááááh! Már megint!
A fájdalmat már megszoktam, csak egy újabb golyó, de azt soha nem akarom megszokni, hogy itt kell éljek.
A kedvenc turista-csoportomtól újból megkapom a láncaimat, és mehet tovább az előadás.
Az emberek üveges szemmel bámulnak rám. Mi ez?! Hát nem fél senki?
-Tőled?! Háháhá! Te csak egy szörny vagy, semmi más.
2010. június 19., szombat
Biztos, hogy tudom?
Minden nap beszéltek, tudták egymás titkait, mégsem ismerték egymást. Egymás mellett mentek el, egymás kezét fogták, és egymás karjaiban érte őket a halál.
Akkor még bátor voltam. Azt hittem mindent tudok. Átölelt, megcsókolt és úgy éreztem ő az aki igazán szeret. Talán így is volt. Elindultunk. Vártak már minket, azt hittem ez lesz az életem.
Az út szürke kövekkel volt kirakva, és a hideg köd már leszállt. Csak a Hold adott némi fényt, hogy el ne veszítsük egymást.
Az úton már vártak ránk. Együtt indultunk volna tovább. Azt hittem velük már könnyebb lesz, de akkor elhangzott a kérdés:
-Ki Ő?-kérdezték csodálkozva.
Ránéztem.
-Ki Ő?-ismételtem el magamban a kérdést, de választ soha nem kaptam.
Értetlenül néztünk egymásra.
Átölelt.
-Legalább eddig sem voltunk egyedül.
-De.-válaszoltam már sírva.
Éreztem, hogy Ő sem bírja már. A fájdalom belülről emésztett fel bennünket.
Mindig csak beszéltek, tudták egymás titkait, de sohasem ismerték egymást. Egymás mellett mentek el, egymás kezét fogták, és egymás karjaiban égtek el.
2010. június 18., péntek
Van értelme?
Van-e miért pont itt élni?
Örökkön örökké félni.
Van-e miért gondolkodni?
Örökké csak tovább menni.
Van-e miért élni hagyni?
Örökké szenvedést nézni.
Van-e miért segíteni?
Mindig látni visszaesni.
Van-e miért nézegetni?
Mindig csak a rosszat látni.
Van-e miért félve nézni?
Mindig csak magadat látni.
Van-e miért felébredni?
Soha szépet nem álmodni.
Van-e miért így álmodni?
Soha igazat nem látni.
Van-e miért félve lépni?
Soha előrébb nem jutni.
2010. május 22., szombat
Csak egy életkép...
Irány az éjjel, elfog az álom
Nem értem most már, a végét várom
Kell az életem, kell nekem a tánc,
Lalla, lalla
Szóljon a zene, csörögjön a lánc.
Éljünk míg lehet, haljunk meg bátran
Vérzik a szívem, görnyedt a hátam.
Fáj, hogyha itt vagy, fáj hogyha elmész
Lalla, lalla
Most kérlek ölj meg, és csak mondd mit kérsz.
//"Roggyant a lábam, süppedt a mellem,
Itt az ideje, össze kell esnem."//
2010. május 19., szerda
Hangocskám
Amikor kisebb voltam, anyukámékkal egyszer elmentünk valahova, ahol én még sohasem jártam. Természetesen sikerült eltévednem. Régen volt, így nem emlékszem mindenre, az viszont biztos, hogy nem tudtam mit csináljak. Kicsi voltam, egyedül voltam, féltem. Leültem egy nagy ház mellé, és csak vártam valamit. Vártam, hogy majd valaki segít.
Nem pont olyan formában vártam ahogy érkezett. Egy apró hangocska, amit azóta sem tudok, honnan jött. Csak beszélt hozzám amikor szükségem volt rá. Amikor először szólalt meg, nem tudtam hihetek-e Neki.
-Gyere, menjünk együtt.-Nem mondta merre, nem is mutatta, mégis elindultam.
Attól a naptól kezdve mindig velem volt. Segített, ha kellett, meghallgatott mikor más nem, megértett, többet tudott a világról mint én, mégis mindig "őrangyalom" és barátom volt.
Ha az emberekről kérdeztem, mindig csak annyit mondott:
-Majd megtudod ha itt az ideje.-Hát megtudtam. Hasonló helyzet volt mint amikor találkoztunk. Egyedül, egy sötét és üres utcán. Csakhogy itt nem voltunk egyedül.
A ház falának támaszkodva beszélgettem az én Hangocskámmal. Akkor jöttek a ők. Mikor megláttam őket, hirtelen elhallgattam, nem akartam, hogy tudják, nem vagyok egyedül. Megszólaltak, és más nem hallatszott csak valami károgás. Nagy nehezen rájöttem, mit akarnak mondani nekem. Hívtak, hogy menjek velük. Örültem a társaságnak. Mentem.
Az én kis Hangocskám mondta, hogy ne, de nem hallgattam rá. Velem jött Ő is. A többiek csak mentek egy csordában, én utánuk. A nép megállt, és körbeálltak. Elkezdtek morogni, vicsorogni és sikítozni. Éreztem, hogy az én kicsi Hangocskám még mindig ott van. Mielőtt megkérdezhettem volna, hogy most mit csináljak, már válaszolt is.
-Menekülj! Ne nézz hátra, csak menj haza!-A hangja most is nyugodt és átgondolt volt. Most már hallgattam rá, tudtam hogy hiba volt amit az előbb tettem.
Csak remélni tudtam, hogy Ő is velem jött. Amikor már elég messze éreztem magam tőlük, hívni kezdtem az én kis Hangocskámat. Ijedt volt és már egyedül maradt. Odamentem hozzá. Fáradt volt és gyenge. Bármit megtettem volna, hogy segítsek neki, de nem tudtam, tudok-e.
-Bízz bennem, és azzal mindent megteszel.
Azóta soha nem kételkedtem benne, azóta tudom, Ő sem mindenható, viszont azóta tudom, együtt azok lehetünk, azóta tudom, a társaságot nem mennyiségre, hanem minőségre kell nézni, azóta tudom, nem lesz nyugtom, 'míg meg nem bosszulom az én kis Hangocskám (majdnem)halálát.
Nem pont olyan formában vártam ahogy érkezett. Egy apró hangocska, amit azóta sem tudok, honnan jött. Csak beszélt hozzám amikor szükségem volt rá. Amikor először szólalt meg, nem tudtam hihetek-e Neki.
-Gyere, menjünk együtt.-Nem mondta merre, nem is mutatta, mégis elindultam.
Attól a naptól kezdve mindig velem volt. Segített, ha kellett, meghallgatott mikor más nem, megértett, többet tudott a világról mint én, mégis mindig "őrangyalom" és barátom volt.
Ha az emberekről kérdeztem, mindig csak annyit mondott:
-Majd megtudod ha itt az ideje.-Hát megtudtam. Hasonló helyzet volt mint amikor találkoztunk. Egyedül, egy sötét és üres utcán. Csakhogy itt nem voltunk egyedül.
A ház falának támaszkodva beszélgettem az én Hangocskámmal. Akkor jöttek a ők. Mikor megláttam őket, hirtelen elhallgattam, nem akartam, hogy tudják, nem vagyok egyedül. Megszólaltak, és más nem hallatszott csak valami károgás. Nagy nehezen rájöttem, mit akarnak mondani nekem. Hívtak, hogy menjek velük. Örültem a társaságnak. Mentem.
Az én kis Hangocskám mondta, hogy ne, de nem hallgattam rá. Velem jött Ő is. A többiek csak mentek egy csordában, én utánuk. A nép megállt, és körbeálltak. Elkezdtek morogni, vicsorogni és sikítozni. Éreztem, hogy az én kicsi Hangocskám még mindig ott van. Mielőtt megkérdezhettem volna, hogy most mit csináljak, már válaszolt is.
-Menekülj! Ne nézz hátra, csak menj haza!-A hangja most is nyugodt és átgondolt volt. Most már hallgattam rá, tudtam hogy hiba volt amit az előbb tettem.
Csak remélni tudtam, hogy Ő is velem jött. Amikor már elég messze éreztem magam tőlük, hívni kezdtem az én kis Hangocskámat. Ijedt volt és már egyedül maradt. Odamentem hozzá. Fáradt volt és gyenge. Bármit megtettem volna, hogy segítsek neki, de nem tudtam, tudok-e.
-Bízz bennem, és azzal mindent megteszel.
Azóta soha nem kételkedtem benne, azóta tudom, Ő sem mindenható, viszont azóta tudom, együtt azok lehetünk, azóta tudom, a társaságot nem mennyiségre, hanem minőségre kell nézni, azóta tudom, nem lesz nyugtom, 'míg meg nem bosszulom az én kis Hangocskám (majdnem)halálát.
2010. május 15., szombat
Levélke
Azon az őszi napon, is csak néztem ki az ablakon. A levelek csak hullottak le a biztonságot adó fájukról, egy új, általuk jobbnak hitt helyre. Vitte őket a szél, táncoltak, repültek. Milyen jó lehet nekik, csak szállni a levegőben. Szabadok és boldogok. Irigyeltem őket. Mehettek amerre akartak. Amerre a szél vitte őket. Egy Levélke a fán maradt.
Másnap a Levélke még mindig ott volt. Fújta a szél, de Ő nem engedett, csak küzdött a Fáért. A többiek szálltak, boldogok voltak. Vitte őket a szél.
Napokkal később már csak a Levélke volt a Fán. Társait-talán társait-, még mindig a szél vitte. De akkor a szél enyhülni kezdett, és a levelek a porba hullottak. Fáradtan. Holtan. Talán mégsem volt olyan jó nekik? Repülhettek, míg a szél vitte őket. Repülhettek, amerre a szél vitte őket. Talán nem is arra amerre akartak, csak amerre tudtak. Most-harc nélkül ugyan, de- a porban fekszenek. Már nem lehetnek boldogok, ha ugyan azok voltak valaha.
A Levélke még mindig a Fán volt. Fáradtan, megtépázva, de otthon volt.
Hogy egyedül volt-e? Nem. A Levélke a Fán volt. Vele nem lehetett egyedül. Nem voltak ugyanolyanok, nem voltak ugyanazok, de együtt voltak. Nem is kellett, hogy ugyanazok legyenek, hisz' boldogok voltak.
Másnap a Levélke még mindig ott volt. Fújta a szél, de Ő nem engedett, csak küzdött a Fáért. A többiek szálltak, boldogok voltak. Vitte őket a szél.
Napokkal később már csak a Levélke volt a Fán. Társait-talán társait-, még mindig a szél vitte. De akkor a szél enyhülni kezdett, és a levelek a porba hullottak. Fáradtan. Holtan. Talán mégsem volt olyan jó nekik? Repülhettek, míg a szél vitte őket. Repülhettek, amerre a szél vitte őket. Talán nem is arra amerre akartak, csak amerre tudtak. Most-harc nélkül ugyan, de- a porban fekszenek. Már nem lehetnek boldogok, ha ugyan azok voltak valaha.
A Levélke még mindig a Fán volt. Fáradtan, megtépázva, de otthon volt.
Hogy egyedül volt-e? Nem. A Levélke a Fán volt. Vele nem lehetett egyedül. Nem voltak ugyanolyanok, nem voltak ugyanazok, de együtt voltak. Nem is kellett, hogy ugyanazok legyenek, hisz' boldogok voltak.
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)